Sírnék.

Tudod, nem az a legrosszabb, ha valaki gyűlöl. Egyáltalán nem. Az a legroszabb, ha valaki közömbös irántad. Na, az tényleg szörnyű.

Ha már a férfiak is eszembe jutnak, furcsa népség. Annyira elbűvölőek. Bizonyos értelemben pávák. Mikor kiszemelünk egyet, a legszebbet, a legrátermettebbet, mi oroszlánná válunk, ők gazellává. Elkezdjük őket kóstolgatni, rájuk nézni, tartani a szemkontaktust, érezze, valaki törődik vele. Aztán abbahagyjuk. A férfinek hiányozni kezd a szemkontaktus, a figyelem. Mi, nők, gazellává válunk, a férfi pedig oroszlán lesz mellettünk. Oroszlán, aki elkezd kóstolgatni. Meghódítja a gazellát, ha az engedi (és miért ne engedné). A nő furcsa szerepet tölt be. Magam sem tudom, milyet. A nő. Sajnos kicsit kétszínű. először majdnem leteperi a férfit, aztán közömbösen otthagyja. Várja, hogy meghódítsák. Igen. Talán valahogy így történik. 

Azt hittem, az a legrosszabb, ha a szerelmem, aki nem tud róla, hogy tetszik nekem, meglát melltartóban. Korántsem ez a legborzasztóbb, ami történhet. remélem.

Szeretem a Sárga Bohócot, a Krizantémot, a Rózsát, és az Ibolyát. Mondd hogy csalfa vagyok, igazad van. De hát egyszer élünk....

Felém nevetett. Néha egy kis mimika mkkora hatással tud rám lenni!

Tovább fogok jutni. És akkor énekelhetek Neki. Végre. És akkor majd... Valami elkezdődik. Remélem, végre oroszlán lesz. Majd... Legyen oroszlán. Most még én vagyok, de jövőhét közepétől. Azzá fog válni.

Ha nem próbálok úrrá lenni a félelmeimen, akkor ők fognak eluralkodni rajtam. nem leszek más, mint egy ember, akit a félelmei irányítanak. De nem fogok félni. Miért tenném? Ha nem sikerül, van másik lehetőség.

Ügyes vagy! mosollyal kísérve, szívből jövően, nagyon jólesett ma.

Néha kell egy olyan ember, aki bolond, nevettet, játszik, de, komoly, tanácsot ad és szeret. Őt hívjuk barátnak.

Nem szeretném soha elveszíteni. Mert a legnehezebb megtalálni. És ha egyszer megtalálom. Akkor legyen az enyém. De ha úgy látjuk jónak, elszakadnak utaink.

Ő a példaképem. Ha vele beszélek, minden szavát iszom. Ha ő tanít, megpróbálok tökéletes lenni. Ha tanácsot ad, megfogadom. Ha megdícsér jól esik. Ha látom színpadon,  könnybelábad a szemem. Csodálatos a példaképünk. Nekem meg van a példaképem. Majd 5 év múlva elmondomneki, hogy mindig is ő lesz az, akire felnézek.

Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!...Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok. /Müller Péter/